Néha elfelejtem, olykor még mosolyogni is tudok.

De ha egyedül vagyok, mar a kínkeserves fájdalom és hiába,hogy itt van a kezemben az eszköz-a szó-hogy kifejezzem, egyszerűen képtelen vagyok rá.

Elment.

Itt hagyott.

Utolsó reményem is tovaszállt.

Hiába volt minden erőfeszítésem.

200 darab szívecskét szétszórtam a szobámban, gyertyák hada sorakozott, hogy áthassák a szíve mélyét.

Vacsorát főztem, verset írtam neki, videót készítettem a legszebb pillanatainkat őrző fotókból, de kevés volt.

Kevés voltam én is.

A fodrásztól jöttem,  felvettem a legszebb ruhámat, tettem egy leheletnyit a kedvenc parfümömből-ami egyben az övé is volt-a fülem mögé.

Nagyokat dobbant a szívem, amikor megérkezett.

Ajkam remegett, és Bryan Adams gyönyörű hangján énekelte, hogy: Bocsáss meg nekem.

Belépett az ajtón, elcsodálkozott.

Ő határozott volt, én kétségbeesett.

Ő irányította az eseményeket, én csak szerettem volna.

Sírtam, beszéltünk, sírtam, beszéltünk.

Tálaltam a vacsorát.

Ő evett, én csak turkáltam.

Küszködtem a hatalmas gombóccal, ami a gyomrom és a torkom között szorított oly nagyon.

Csorogtak a könnyeim a levesbe, mert tudtam,hogy akkor látom utoljára.

Minden erőfeszítésem hiába volt.

Minden munkám kárba veszett.

S a szívem újból összetört.

5 napja történt.

Minden reggel fáj és minden éjjel azért imádkozom, hogy ez az üresség, ez a fájdalom, ez a keserűség elmúljon.

Kínoznak az emlékek.

A rádióban is sorra a mi zenéink mennek.

Bárhova nézek, bármerre járok, őt látom és magam, ahogy együtt –boldogan- valamikor azon a helyen voltunk.

Minél mélyebbre ások lelkem kertjének földjében, annál több –szebb-pillanat emléke csap arcon, hogy visszatérjek az álomvilágból a valóságba: elvesztettem.

Nem lehet elfelejteni, hisz még bennem él.

Bennem él a gyönyörű szeme, a hangja, a keze, a mosolya, s az, ahogy szeretett, amíg még szeretett.

Hogy jutottunk idáig?

Nem tudom.

Hirtelen jöttek a gondok.

Sorra leküzdöttük őket.

Újabb és újabb problémák hadát léptük át közös erővel.

Aztán ő gyorsabban lépkedett, én kicsit lemaradtam, ő tovább ment, míg alattam beomlott a föld. Nyújtotta a kezét, de nem kapaszkodott eléggé és magammal rántottam.

S ott voltunk ketten, a sötét lélekvesztőben, s a másikat okoltuk.

Mire megnyílt újra a föld, ő balra ment. Hiába mentem utána, nem várt meg.

Már nem akart egy úton jönni velem, s elindult messze, egy egészen más világba.

Én pedig itt maradtam, egyedül, ruhámon a föld pora, szememben égő könnyek, szívemben pedig a hatalmas űr, amit hagyott.