Évek óta szerencsétlen vagyok.

Az a legrosszabb benne,hogy annyira hiányzik egy társ!

Egy igazi társ!!!

Az a baj velem,hogy nagyon könnyű közel kerülni hozzám.

Az élet megedzett, de mégsem veszem észre,hogy ki az, aki

csak jászik velem és ki az, aki nem.

De mégis hiszek az emberekben,hogy nem mindegyikük

velejéig romlott, állnok, hazug disznó.

És akkor jön a csalódás: de mégis!

  Semmire nem vittem az életben, minden tervem meghíúsult.

Ezért most inkább nem is tervezek, spontán próbálom

valamiféle sínre terelni kisiklott életemet.

Vannak céljaim és egzisztenciáim, de mit sem érnek,ha

csak a fejemben léteznek és nem kelhetnek életre.

Olyan borzalmas a sors.

Egyszer egy szép piros almával kínál, máskor meg ciánnal.

Mindig is reszkettem tőle,hogy egyedül maradok.

De úgy látszik,hogy a legnagyobb félelmem mégiscsak

beigazolódni látszik.

Nem vagyok nagyigényű, csak szeretetre éhezem, de kőkeményen.

Akkora baj az,hogy annyit kérek, szeressenek őszintén?

  Sokan szerettek, sokan hazudták és játszották,hogy szeretnek,

sokat szerettek volna szeretni és voltak, akik nem szerettek.

Én mindig, minden csalódás után tudtam újból-és újból szeretni.

De az évek múltával kisszívem beleunt,hogy cellux-szal van összeragasztva,

hisz már annyian, de annyian összetörték szegényt.

Csak magányosan dobog bent a mellkasomban, néha azt kívánom,bárcsak megállna.

S eszembejut: Vajon nem fárad el az állandó dobogásban?

De ő csak dobog tovább.

Dobog, dobog szüntelen, minden nap, minden órájának minden másodpercében dobog....

....pumpálja az ereimbe a vért,hogy élhessek.

Nagy fájdalommal dobog.

Ha már a boldogság nem, akkor ő az, aki hajt engem tovább.

Hitemet darabjaira hullva vesztem el mindennap.

Mindennap egy darabot...

S már azt sem tudom, mi célja van létemnek e Földön.

Minek szánt engem a világra a Mindenható?

Vagy csak lettem?

Csak egy unalmas,tévé nélküli korszak téli estés balesete volnék?

Akkor még nem voltak ellenem gyógyszerek?

Jöttem és lettem, két életet tönkretettem.

Bár inkább folytott volna anyám a patakba....

Kapott volna értem 2 évet, de legalább nem lennék nyűg a nyakán.

Értelmetlen keresgéléssel telt el szerény 24 évem.

Első két évemben magatehetetlenül rondítottam sorra a pelenkákba,

de talán ezek voltam életem legértelmesebb tettei.

S a sóskát sem ettem olyan jóízűen, mint a kakát.

De mit tegyek, ha felnőttem, bele a közepébe ennek a szörnyű világnak?

Most itt vagyok egyedül, s már csak menekülnék a sors hatalmas pofonjai elől.

Hiába futok, egy-egy úgyis betalál és padlóra küld.

A padló összes repedését ismerem.

Minden zugát.

Hiszen már oly sokszor feküdtem rajta.

Mindig felálltam és letöröltem a koszt.

De ez az ütés akkora volt!

Félek,hogy nem tudok többé felkelni onnan!!

Hogy ottmaradok, mint egy darab rongy.

S, csak berúgnak majd a sarokba, hogy még csak eszükbe

se jusson,hogy valaha voltam.

Voltam valaki, vagy csak valaki voltam?