Itt dobog bennem a soha nem nyugvó szív,
Mely minden fájdalmat újból életre hív.
Miért kell vinnem e rút keresztet vállamon?
Csak szabadulnék már! A feladatot vállalom!
Dübörög már a szív, nyugtom sosem lesz tőle,
Mert a sok keserűség nem illan el belőle.
Nehéz sorsot rótt rám a Fenti Éltető,
De ez még olykor el is viselhető.
Kalapál, dübörög, odabent vadul ver a szív,
Egyre csak nő és nő, csak növekszik a kín.
Agyam jár, gondokkal kínozza fáradt lelkem,
Csak a nyugalom az, amit örökké kerestem.
Szentül hiszem,hogy van még remény,
Hogy égi megváltást hoz még az élet felém.
Hogy rájön végre az Uram, az Isten,
Hogy sokszor hibáztam, de benne mindig hittem!
