Mélypont.
Nem lát, csak néz.
Nem hall.
Nem beszél.
Kattognak az agytekervényei.
Belül kínkeserves fájdalom emészti, s azt kívánja: Bárcsak elmúlna.
Bárcsak elmúlna az a mérhetetlen fájdalom, bárcsak az Isten nyomna egy Reset gombot az égi laptopján.
Mélypont, igen....érzem.
Nem akarom, de jön.
Egyre jobban érzem, ahogy közelít.
Jön....érzem, tudom, hogy nemsoká itt lesz és nem tudok tenni ellene.
Ha látsz egy véres szájú, vicsorgó kutyát futni feléd, elszaladsz.
De ha megharap, a seb fájdalmával nem tudsz mit kezdeni.
Kaptam egy sebet. Ajándékba. Nem kértem, csak kaptam.
Van.
Itt van.
Nekem van.
De nem kértem, mégis megkaptam.
Szabadulnék tőle.
Gyógyítanám.
Nem tudom,hogy kell.
Hiába akarom, hogy gyógyuljon, a hegképződéshez idő kell.
De nekem nincs időm, mert ez borzalmasan fáj.
Nem gondolkodom rajta.
Nem emésztem magam rajta, mégis fáj.
Nem akarom, hogy fájjon, de fáj.
Nagyon fáj.
Türelmetlen vagyok.
Vannak napok, amikor úgy érzem, bele is halnék.
Vannak napok, amikor kicsit bele is halok.
Kicsit belehalok minden nap.
Könnyeim nincsenek, vagy befelé csorognak.
Talán.
Csak seb van, jó nagy, tátongó mélység a szívemen.
Jobb pitvar, bal pitvar, keresztben jó nagy var.
Nyávogás?
Nem hiszem!
Ha magamban tartom, még rosszabb.
Ha kibeszélem, akkor meg még annál is rosszabb.
Nem akarom ezt a sebet.
Nem kell.
Nem!
De mégsem múlik el.
Lassan telik az idő, szinte örökkévalóságnak tűnnek a percek.
Magányomban megnyomorodva nem találom a szavakat sem.
Pedig a szó a legjobb fegyver.
Mindig kéznél van.
Nagyobbat tud ütni és jobban tud fájni, mint bármi a világon.
Mélypont.
Átkozott mélypont.
Este a legrosszabb.
Elindul a film a fejemben és csak pörög, pörög, pörög.
A gépész alszik, nem cserél tekercset, ugyanaz a film forog újra és újra.
S a Titanicot is százszor láttuk, mégis sírunk a végén.
Bárcsak tudnék sírni!
Talán sokkal könnyebb volna minden, talán akkor éket ütnék az idő
irgalmatlan vaskerekébe, talán akkor megállna az egész gépezet,
szelektálódna az emlékezet, s onnantól csak gázt adok, nem fékezek.
