3 év után hazaköltöztem anyámékhoz.

Sok kedvem nem volt hozzá, s mondjuk inkább a szükség, mint a kedv ítélt arra a sanyarú sorsra,hogy újra ott éljek,ahonnan boldog voltam,hogy kirepültem.

Na, nem volt rossz életem, nem azért, de 27 évesen egy felnőttnek mondott nő azért nem feltétlenül lakik szívesen együtt a szüleivel.

Megint egy ígéretesnek látszó, összeköltözéssel, eljegyzéssel együtt járó nagy szerelem befuccsolásának eredményeképpen dekkolok újra anyámnál.

Szar.

Csak ez a szó képes kifejezni. Írhattam volna szebben is, de ha azt mondom szar kedvem van, az jobban kifejezi a hangulatomat, mintha azt írnám,hogy kaki, vagy kula kedvem van ( vagy még a szar 1000-féle szinonimáját használhattam volna).

Igazából ez a szakítás sem volt könnyű. Megszoksz valakit, együtt fekszetek, együtt keltek, a munkaidőn kívül az összes időt együtt töltitek, 2 éven keresztül. Egyszer csak beüt a mennykő és újra otthon vagytok, a szokásos szobátokban rohadva, egyedül.

A szitu nem könnyű. Nekem nem az. Nagyon nem az.

Még jó,hogy a kutyám (I. Nyafi névre hallgató tündérbogár Yorkshire terrier) velem van és bátorít,hogy minden jó lesz. Soha nem szól vissza és mindig végighallgat. És még hálótársnak is jobb, mint az exem, mert Nyafi legalább nem horkol.

Akiknek vannak barátai, azoknak sokkal könnyebb lehet, de nekem ez is necces.

Az állítólagos legjobb barátnőm tavaly nyáron átbaszott, azóta nem is beszélünk. A többiek meg élik az életüket. Akikkel meg úgy voltam, mint a borsó, meg a héja, azokat a drága exem elmarta mellőlem.

Túlélő lettem, minden egyes napot túl kell élnem, amíg könnyebb nem lesz, amíg el nem múlik ez a gyászhoz hasonló érzés.

Nem a személy hiányzik, hanem a helyzet,hogy volt egy fix, aki itt volt velem.

VOLT. ELMÚLT. LEZÁRULT.

Azt mondták, az első két hét borzasztó lesz.

Most járok a második hét első napjánál és hatalmasra tágult pupillákkal várom, hogy mikor fogok úgy elaludni éjjel,hogy nem kell nyugtató és mikor fogok úgy felkelni reggel, hogy nem egy mellberúgáshoz hasonló fájdalom és üresség fogad.

Mindenesetre azt megtanultam,hogy a kezdet kezdetén nem jó összeköltözni és soha többet nem fogok olyan férfival szóba állni, aki nem beszél.

Nem néma, csak 2 év is kevés volt ahhoz,hogy megnyíljon előttem.

Szerintetek ez normális? Hát NEM!

Na, de kár már a múlton rágódni.

Ki tudja mikor robban be egy újabb pasi az életembe, aki talán az utolsó lesz! :)

Aki majd elfogadja,hogy ha fáradt vagyok, akkor néha horkolok, akinek a nyerítésem csengő-bongó dallam lesz, aki majd tartja a fejem, ha hányok, aki nem szól rám,ha káromkodok és akivel elég lesz annyi,hogy egymásra nézünk, nem kellenek majd a szavak.

A remény hal meg utoljára és az életben semmi, de semmi sem véletlen, mert MINDEN OKKAL történik!