Ma becsöngetett valaki hozzám. Kimentem, kinyitottam az ajtót.

Egy srác állt ott és megkérdezte: -Hé cica, van kinek dorombolnod?

Ez persze nem igaz, csak hazudtam.:)

Komolyra fordítva a szót, most mesélni fogok!

Sokszor van, hogy elképzelem a jövőmet.

Tudom, elcsépelt és rossz duma, meg aztán túl komolyan is hangzik.

De van amikor tényleg elgondolkodom,hogy milyen lesz a következő "áldozat".

Egy ilyen marha nagy csalódás után az ember próbál olyat választani, aki majd hű marad hozzá.

Hányszor megfogadtam,hogy a következő majd egy tolókocsis srác lesz. De mondjuk, ő meg biztos összejönne a rehabon egy hasonló helyzetű lánnyal, mert hogy ő jobban megérti.

Nem, nem, semmi gond a tolókocsis emberekkel, bunkó voltam, elnézést.

Térjünk vissza a tárgyra: a pasi, akit választani fogok. Vagy ő engem.

Szőke?-Á, az nem. Barna?Tuti. Az bejön. Fekete?Még jobb. És az örökös mánia:a barna szem.

Barna szem - mániám rövid története:

3 évig egy kék szemű sráccal jártam.Ha nem fagytatok még halálra egy ilyen kék tekintettől, akkor inkább el sem mesélem, hogy a szíve sem volt túlfűtve.

Elég rövid sztori volt.

Barna haj, barna szem.Barna haj, barna szem. Mhhhhh:)

Ez oké.

Akkor jöhet a magasság. Én 177cm vagyok....most már járna nekem egy magas pasi.

Aki legalább 185 cm magas.

Idáig törpékkel hozott össze az élet.Valahogy vonzottam az apró pasikat. Apró termet, apró szív-nem jó kombináció.

Barna haj, barna szem, 185 cm-es testmagasság. Milyen jó lesz majd felnézni rá, főleg ha nem üveg a szeme :)  Most is bunkó voltam, bocsi.

Szóval az álompasi megvan, elképzeltem.:)

Most már jöhetne a jó tündér és rám hozhatná éjjel 2-kor a frászt,hogy az ágyam szélére ül és egyszer csak megszólal:-Kívánhatsz egyet, de csak azé' me' ma jól bevodkáztam.:D

És megkívánnám Álompasit. Persze, nem úgy, ahogy ti gondoljátok, kis pajzánok!

Fuhhh. Ha ez valóra válna. Jaj, talán össze is pisilném magam.

Ott ülnék az ágyon, bepisilve, az álompasival.

Micsoda idill:)

Ott ülnék egy jóképű magas pasival.

De nem lenne szíve és esze, mert csak egyet kívánhattam a tündértől.

Napokig, rituálé szerűen úgy csinálnék mindent, mint aznap este, amikor megjelent a tündér, hogy jöjjön még egyszer.

Vodkás üvegekkel keríteném körbe az ágyam, hátha bejön.

De nem, a tündér nem jön.

Évekig nem jön.

Évekig csak szívtelen, üresfejű fazonok jutottak, akik el voltak ájulva saját maguktól.

S most már tudom, hogy én basztam el! Amikor eljött a tündér, nem a külsejét kellett volna leírnom, hiszem mire megyek egy üresfejű kirakatbábuval?

Szív kell, lélek, érzések, boldogság, szavak, könnyek és érintések. Ezek a valódi értékek!

Nekem igen!

Ha ezek meglesznek, nem fogom tovább keresni. Tudni fogom, hogy ő az!

Azt mondják, az álmaink tartanak minket életben.

Én hiszek az álmaimban, mert léteznek!

Álompasi is létezik....csak még keres engem :)

(Azt hiszem tökéletesen rehabilitálom önmagam, vagyis próbálom.)

Álmodjatok magatoknak szépeket és egyszer úgyis valóra válik.

Akkor majd nagyra nyílt szemekkel mondhatjátok: Álmaimban már láttalak :)

<3

3 év után hazaköltöztem anyámékhoz.

Sok kedvem nem volt hozzá, s mondjuk inkább a szükség, mint a kedv ítélt arra a sanyarú sorsra,hogy újra ott éljek,ahonnan boldog voltam,hogy kirepültem.

Na, nem volt rossz életem, nem azért, de 27 évesen egy felnőttnek mondott nő azért nem feltétlenül lakik szívesen együtt a szüleivel.

Megint egy ígéretesnek látszó, összeköltözéssel, eljegyzéssel együtt járó nagy szerelem befuccsolásának eredményeképpen dekkolok újra anyámnál.

Szar.

Csak ez a szó képes kifejezni. Írhattam volna szebben is, de ha azt mondom szar kedvem van, az jobban kifejezi a hangulatomat, mintha azt írnám,hogy kaki, vagy kula kedvem van ( vagy még a szar 1000-féle szinonimáját használhattam volna).

Igazából ez a szakítás sem volt könnyű. Megszoksz valakit, együtt fekszetek, együtt keltek, a munkaidőn kívül az összes időt együtt töltitek, 2 éven keresztül. Egyszer csak beüt a mennykő és újra otthon vagytok, a szokásos szobátokban rohadva, egyedül.

A szitu nem könnyű. Nekem nem az. Nagyon nem az.

Még jó,hogy a kutyám (I. Nyafi névre hallgató tündérbogár Yorkshire terrier) velem van és bátorít,hogy minden jó lesz. Soha nem szól vissza és mindig végighallgat. És még hálótársnak is jobb, mint az exem, mert Nyafi legalább nem horkol.

Akiknek vannak barátai, azoknak sokkal könnyebb lehet, de nekem ez is necces.

Az állítólagos legjobb barátnőm tavaly nyáron átbaszott, azóta nem is beszélünk. A többiek meg élik az életüket. Akikkel meg úgy voltam, mint a borsó, meg a héja, azokat a drága exem elmarta mellőlem.

Túlélő lettem, minden egyes napot túl kell élnem, amíg könnyebb nem lesz, amíg el nem múlik ez a gyászhoz hasonló érzés.

Nem a személy hiányzik, hanem a helyzet,hogy volt egy fix, aki itt volt velem.

VOLT. ELMÚLT. LEZÁRULT.

Azt mondták, az első két hét borzasztó lesz.

Most járok a második hét első napjánál és hatalmasra tágult pupillákkal várom, hogy mikor fogok úgy elaludni éjjel,hogy nem kell nyugtató és mikor fogok úgy felkelni reggel, hogy nem egy mellberúgáshoz hasonló fájdalom és üresség fogad.

Mindenesetre azt megtanultam,hogy a kezdet kezdetén nem jó összeköltözni és soha többet nem fogok olyan férfival szóba állni, aki nem beszél.

Nem néma, csak 2 év is kevés volt ahhoz,hogy megnyíljon előttem.

Szerintetek ez normális? Hát NEM!

Na, de kár már a múlton rágódni.

Ki tudja mikor robban be egy újabb pasi az életembe, aki talán az utolsó lesz! :)

Aki majd elfogadja,hogy ha fáradt vagyok, akkor néha horkolok, akinek a nyerítésem csengő-bongó dallam lesz, aki majd tartja a fejem, ha hányok, aki nem szól rám,ha káromkodok és akivel elég lesz annyi,hogy egymásra nézünk, nem kellenek majd a szavak.

A remény hal meg utoljára és az életben semmi, de semmi sem véletlen, mert MINDEN OKKAL történik!